Vagy már meg is őrültem.

Hiszen én csináltam, nem is értem, mit vártam...
Tavaly ilyenkor beleakadtam valakibe, akit mostanáig egy igazi gyöngyszemnek gondolok, és rögtön úgy éreztem, találtam valami Igazit, valami Kincset.

Egy éve hajtom ezt az álmomat, és ma, Bébi két rúgása között leültem és végiggondoltam, mibe sodortam magam meg a két és fél gyermekemet.

Tünet:
1. Kell két nap nyugi a héten, amikor sehol sem vagyunk. Néhány szmájli a fészbukon, néhány kedves szó telefonon - ha én felhívom. Reggel persze pötyögés, de semmi komoly... Ehhez a két naphoz úgy ragaszkodik Ember, hogy embertelenbe fordul, ha megkísérlem tőle elvenni. Már magamtól megyek, kétgyerekestől-mindenestől, terhesen - mert nem akarok bajt. Ilyenkor egyedül cuccolok fel a lakásba, terhesség vagy esetleges fáradtság nem akadály! 

2. Eltelt egy év, Ember házában egy polcom sincs. 
Ez úgy kezdődött, hogy szétverte a házat belülről, mert hogy nem méltó a fogadtatásomra. Hogy majd legyen ez egy közös otthon, egy fészek, és hogy a kedvemért van ilyen csempe a fürdőben - ami egyébként nagyon szép lett.
Azóta már vártunk hónapokat a befejezésre, és akkoriban ez átalakult jó kifogássá, miért nem kéne most jönnie hozzám, hiszen ugyanis ő a fészket rakja. Ja, értem!
A küszöbre, pár apróságra azóta is várunk, de ami a legfájóbb, hogy még mindig úgy élünk ott (heti öt napot), mint a turisták: szatyorból, táskákból. Már túrtam magamnak egy alsó polcot, de sajna mostanra eléggé nem esik jól kétrét hajolva ruhát keresni reggel, meg nem is esik annyira jól már a lelkemnek sem.
Szóval nemhogy gyerekszoba nincs, de még egy lámpát sem kaptam, hogy este turkálhassam a netet vagy a naplóimat.

3. Mikor Ember megtudta, hogy babát várok (a másodikat, miután az első baba másképp döntött), azt mondta, hogy "Most aztán össze kell házasodnunk". Jó poén volt, mindketten elváltak vagyunk, csak épp neki egyházi is volt. Mondta erre, hogy ugyan, majd keresünk olyan felekezetet, ami beveszi ezt a kanyart. 
Naiv, szerelmes kislányka benyalta ezt is... 
Aztán egyszer csak feltűnő lett, hogy Apuka nem repesett az örömtől, hogy lesz saját babája, sőt, feszt rá akart beszélni, hogy inkább mégse legyen. Mikor elgurult a gyógyszerem, összegeztem neki, honnan jutottunk idáig. Erre ő csak azt felelte: "Ugye nem gondolod, hogy én még egyszer megnősülök!". Ja, köszi... Másképp emlékeztem.

Nem sorolom, én vagyok a hülye, akivel ezt meg lehet tenni.
Sajna becsúszott egy olyan apró malőr a történetbe, hogy amikor odateszi magát, akkor cukifalat, szeretnivaló és ami a legfontosabb: pontosan tudja, mit szeretne a nő hallani. 

Ahogy a barátnőm férje összefoglalta: magamnak csináltam, masnival a hajamban dobtam oda magam, hogy csak jöjjön, vegye ki a csomagból, ami kell, és bátran gyalogoljon át rajtam meg a két gyerekemen.

Nos, ma, mikor már többedjére hallgatom, hogy 
a) még nem vitte ki a kutyákat, nem is fürdött... és/vagy
b) reggel korán kell mennie, emiatt... és/vagy
c) most, ma, ma este kell azt a mindösszesen nyolc-tíz órányi dolgot megtennie, amik eddig nem voltak sürgősek, ma viszont hirtelen azok lettek, és/vagy
d) ő egyébként is szokott jönni, ma is felugrott hozzám, ne mondjam, hogy elhanyagol...

...bla-bla-bla, szóval emiatt ma tényleg nem jön, de
a) nagyon szeret (ja, bocs, ezt mostanában már nem mondja) és/vagy
b) vigyázzak a Pocakra (hű, de érdeklődik!!!) és/vagy
c) jobb is, hogy most nem jön, mert bla-bla-bla ÉS
d) természetesen reggel majd beszélünk (aztán ha reggel nem hívom, akkor ennek esélye 30% alá csökken).

Szóval ma végigcsináltam a kedvéért, hogy jajj, de megütötte a nap, 40 perc leforgása alatt a kutyátkiviszem-lezuhanyzok-majdmegyek forgatókönyvből a bealudtam-seholnemtartok-miértnemtejösszmégis verzió lett. Még kétszer nekifutottam, hogy van szúrós víz, nem haragszom, csak jöjjön át és legyen nyugi-béke. De persze egyre "kedvesebb" lett és kezdtünk belecsúszni megint egy érdekes csikicsukiba. A vége felé, mikor már az a rész jött, hogy de ugye én megértem, mert hát ő annyira jönne (kocsival 4 perc, gyalog 10-12), dehát nem tud... - na akkor visszahívtam a hét perces nyűglődés után és megkértem, hogy ADJON IDŐT.

Nem azt érzem a részéről, amit kellene, nem vagyok boldog mégsem. Közös baba ide vagy oda... nem jó már így, már olyan megalázó, hogy végignézni sem tudom a saját életem. Bocsi, tudom, hogy az én hibám, mert én akartam tőle gyereket, nagyon beleszerettem, szorri.
Egy barátnőm küldte meg nekem fészen: a szerelem olyan, mint a fing - ha erőlteted, egy nagy sz.r lesz belőle. 
Sajnos, igaz.

Mindig is nagy családra vágytam, hajtottam is ezerrel, de sajnos, izomból.
Nem akartam két apukától, nem akartam egyedül sem. Hiába szeretik-imádják a Lányok Új Apukát, ez a kísérlet sajnos kábé 25 %-os eséllyel megy tovább innen.

Nem baj, én akartam válni, én akartam Szerelmemtől egy pici ugyanolyat, vagyis magamnak csináltam.
Ügyes vagyok, megoldom...