Huszonhatodik hét, mi sem történhet, ha egy kicsit strandolunk a Lányokkal! Gyönyörű idő van.

A Lányok ismét megértőek voltak, meglepően önállóan játszottak - három éves létükre. Én csak annyira voltam képes, hogy egy nagy lepelbe burkolózva nézzem őket az árnyékból. Ötpercenként kitaláltak valami nagyon fontosat, hogy egy kicsit még együtt lehessünk. Édesek voltak. 

Addig bírtam ülve nézni a játékukat, amíg el nem kezdtek egymás után kimászni és beugrálni a medence széléről az egyik cukorfalat kis barátnőjükkel. Ekkor már muszáj volt közéjük ülnöm - nagyon élvezték, imádták a pancsolást. 

Estefelé otthon egyszer csak beütött a baj. Nem bírtam felállni. Így, egyszerűen. Nem akartam elhinni, hogy görcsölök is, meg éhes is maradok - de az tuti, hogy ma nem tudok magamnak vacsorát csinálni. Még jó, hogy épp láthatás van, és egyedül vergődhetek.

De a helyzet hamarosan már nem volt olyan vicces... Lassan már sem ülni, sem állni, pláne meg lépni nem esett jól. Gondoltam, hogy talán be kellene menni a kórházba - ez mégiscsak egy terhesség és nincs olyan emlékem, hogy a Lányokkal ilyet éreztem volna. A szülésen kívül persze, ettől paráztam be.

De kit hívjak? Emberem sehol, és igazából nem is telefonálja rongyosra a fülemet az aggodalomtól. Ha Anyáékat felhívom, abból pánik lesz. Felhívtam a barátnőmet, persze elutazott. Együtt sírtunk, még jobban megijedtem. Okés, bemegyek a kórházba - egyedül.

Egyszer csak Emberem előkerült. Minden cuki, jó napja volt, jól sikerült. De sajna elég hamar leöntöttem azzal, hogy semmi zuhanyzás meg vacsi, hiába a késő este, baj van. Öt perc múlva itt volt értem. Elbillegtünk a szülőszobáig, hogy az ügyeletes orvos megvizsgáljon.

Akkor nyugodtam meg, mikor kiderült, hogy nem nyílt meg a méhszáj. Ekkor viszont már ülni sem tudtam. Kaptam egy kis letolást, hogy miért nem szedem rendesen a magnéziumot, és persze látszik, hogy aznap kapott le a nap is, szóval vigyázzak már magamra. Végül a folyosón a doki utánam szólt, hogy most igyak valami nem színezett, égetett szeszt, jót fog tenni. Így billegtünk hazafelé. 

Hazaértünk, addigra a barátnőmet is visszahívtam, hogy nyugodjon meg, nem szülök 26 hetes babát. Tényleg megijedtünk, na.
Letelepedtem a kanapéra, Ember le sem vetette a cipőjét, de azért bejött még betakargatni. "Jól van, Kicsim, pihenj!" ... "Ugye nem baj, ha hazamegyek, nagyon szeretnék már lezuhanyozni, reggel hat óta tolom...".
Mit mondhattam volna? Persze, menj csak! Hajnal kettőig nem bírtam megfordulni, úgy fájt a pocak. 

De megvagyok, köszi! Megoldom! :)