Nem és nem és nem!

Apuka nem került elő virággal és gyűrűvel. Sőt, semmilyen módon nem került elő - bár én kértem időt, de ez volt az a verzió, amire megdobbant volna a szívem. Párszor beszéltünk ez alatt az öt nap alatt, ebből a legutolsó volt az, amire a szívem reagált. Ez sem az volt, amire igazán vágyom, de egy bátortalan irányváltás talán esélyes. Az összes megelőző kétsoros FB üzenet és rövid telefon arról szólt, hogy kanyarodjak arra, szaladjak ki Hozzá ide meg oda - szóval mint egy telefonos rendelős szolgáltatás, éljem még mindig az ő életét. Semmi "Hiányoztok", "Szétszakadok, hogy nem láthatlak", vagy "Tudom, hogy időt kértél, és késő este is van, de muszáj mondanom valamit..." Nem tudom, ez a pasi, ez az ego sokat kibír, úgy tűnik.

Ma estére mindenesetre hűl a portói a hűtőben, van egy kevés gyümölcsöm, és kifejezetten beszélgetősre fáradtam az egész napos strandolás után. A gyerekek láthatáson, csak Pocak van velem, a kanapén toljuk a ma estét. És ha ma nincs ideje Apukának színt vallani, hogy mégis mennyire hiányzunk, hát van B-terv

Egyszerűen kikapcsolom a magánélet funkciót. Egyszer már megtettem ezt, mielőtt és miután elváltam. Működött - elég jól. És működhet újra. Nagyon jó nekünk hármasban, és az az "elengedhetetlen simogatás" mennyiség, ami a lelki jólétünkhöz kell, jócskán megvan, ha csak együtt játszunk és vacsorázunk. 

Ha négyen leszünk, az eleje nem lesz könnyű az egy felnőtt-három pici felállásban. A szívem fele odavan, Apuka hiányozni fog nekünk nagyon is, de sajnos nem gondolkodhatok az ő fejével - és nem akarom megváltoztatni. Én a helyében szétszakadnék a családom hiányától - de ő tudja...

Majd élek a gyerekeimnek... megoldom. :)

Vagy már meg is őrültem.

Hiszen én csináltam, nem is értem, mit vártam...
Tavaly ilyenkor beleakadtam valakibe, akit mostanáig egy igazi gyöngyszemnek gondolok, és rögtön úgy éreztem, találtam valami Igazit, valami Kincset.

Egy éve hajtom ezt az álmomat, és ma, Bébi két rúgása között leültem és végiggondoltam, mibe sodortam magam meg a két és fél gyermekemet.

Tünet:
1. Kell két nap nyugi a héten, amikor sehol sem vagyunk. Néhány szmájli a fészbukon, néhány kedves szó telefonon - ha én felhívom. Reggel persze pötyögés, de semmi komoly... Ehhez a két naphoz úgy ragaszkodik Ember, hogy embertelenbe fordul, ha megkísérlem tőle elvenni. Már magamtól megyek, kétgyerekestől-mindenestől, terhesen - mert nem akarok bajt. Ilyenkor egyedül cuccolok fel a lakásba, terhesség vagy esetleges fáradtság nem akadály! 

2. Eltelt egy év, Ember házában egy polcom sincs. 
Ez úgy kezdődött, hogy szétverte a házat belülről, mert hogy nem méltó a fogadtatásomra. Hogy majd legyen ez egy közös otthon, egy fészek, és hogy a kedvemért van ilyen csempe a fürdőben - ami egyébként nagyon szép lett.
Azóta már vártunk hónapokat a befejezésre, és akkoriban ez átalakult jó kifogássá, miért nem kéne most jönnie hozzám, hiszen ugyanis ő a fészket rakja. Ja, értem!
A küszöbre, pár apróságra azóta is várunk, de ami a legfájóbb, hogy még mindig úgy élünk ott (heti öt napot), mint a turisták: szatyorból, táskákból. Már túrtam magamnak egy alsó polcot, de sajna mostanra eléggé nem esik jól kétrét hajolva ruhát keresni reggel, meg nem is esik annyira jól már a lelkemnek sem.
Szóval nemhogy gyerekszoba nincs, de még egy lámpát sem kaptam, hogy este turkálhassam a netet vagy a naplóimat.

3. Mikor Ember megtudta, hogy babát várok (a másodikat, miután az első baba másképp döntött), azt mondta, hogy "Most aztán össze kell házasodnunk". Jó poén volt, mindketten elváltak vagyunk, csak épp neki egyházi is volt. Mondta erre, hogy ugyan, majd keresünk olyan felekezetet, ami beveszi ezt a kanyart. 
Naiv, szerelmes kislányka benyalta ezt is... 
Aztán egyszer csak feltűnő lett, hogy Apuka nem repesett az örömtől, hogy lesz saját babája, sőt, feszt rá akart beszélni, hogy inkább mégse legyen. Mikor elgurult a gyógyszerem, összegeztem neki, honnan jutottunk idáig. Erre ő csak azt felelte: "Ugye nem gondolod, hogy én még egyszer megnősülök!". Ja, köszi... Másképp emlékeztem.

Nem sorolom, én vagyok a hülye, akivel ezt meg lehet tenni.
Sajna becsúszott egy olyan apró malőr a történetbe, hogy amikor odateszi magát, akkor cukifalat, szeretnivaló és ami a legfontosabb: pontosan tudja, mit szeretne a nő hallani. 

Ahogy a barátnőm férje összefoglalta: magamnak csináltam, masnival a hajamban dobtam oda magam, hogy csak jöjjön, vegye ki a csomagból, ami kell, és bátran gyalogoljon át rajtam meg a két gyerekemen.

Nos, ma, mikor már többedjére hallgatom, hogy 
a) még nem vitte ki a kutyákat, nem is fürdött... és/vagy
b) reggel korán kell mennie, emiatt... és/vagy
c) most, ma, ma este kell azt a mindösszesen nyolc-tíz órányi dolgot megtennie, amik eddig nem voltak sürgősek, ma viszont hirtelen azok lettek, és/vagy
d) ő egyébként is szokott jönni, ma is felugrott hozzám, ne mondjam, hogy elhanyagol...

...bla-bla-bla, szóval emiatt ma tényleg nem jön, de
a) nagyon szeret (ja, bocs, ezt mostanában már nem mondja) és/vagy
b) vigyázzak a Pocakra (hű, de érdeklődik!!!) és/vagy
c) jobb is, hogy most nem jön, mert bla-bla-bla ÉS
d) természetesen reggel majd beszélünk (aztán ha reggel nem hívom, akkor ennek esélye 30% alá csökken).

Szóval ma végigcsináltam a kedvéért, hogy jajj, de megütötte a nap, 40 perc leforgása alatt a kutyátkiviszem-lezuhanyzok-majdmegyek forgatókönyvből a bealudtam-seholnemtartok-miértnemtejösszmégis verzió lett. Még kétszer nekifutottam, hogy van szúrós víz, nem haragszom, csak jöjjön át és legyen nyugi-béke. De persze egyre "kedvesebb" lett és kezdtünk belecsúszni megint egy érdekes csikicsukiba. A vége felé, mikor már az a rész jött, hogy de ugye én megértem, mert hát ő annyira jönne (kocsival 4 perc, gyalog 10-12), dehát nem tud... - na akkor visszahívtam a hét perces nyűglődés után és megkértem, hogy ADJON IDŐT.

Nem azt érzem a részéről, amit kellene, nem vagyok boldog mégsem. Közös baba ide vagy oda... nem jó már így, már olyan megalázó, hogy végignézni sem tudom a saját életem. Bocsi, tudom, hogy az én hibám, mert én akartam tőle gyereket, nagyon beleszerettem, szorri.
Egy barátnőm küldte meg nekem fészen: a szerelem olyan, mint a fing - ha erőlteted, egy nagy sz.r lesz belőle. 
Sajnos, igaz.

Mindig is nagy családra vágytam, hajtottam is ezerrel, de sajnos, izomból.
Nem akartam két apukától, nem akartam egyedül sem. Hiába szeretik-imádják a Lányok Új Apukát, ez a kísérlet sajnos kábé 25 %-os eséllyel megy tovább innen.

Nem baj, én akartam válni, én akartam Szerelmemtől egy pici ugyanolyat, vagyis magamnak csináltam.
Ügyes vagyok, megoldom... 

Huszonhatodik hét, mi sem történhet, ha egy kicsit strandolunk a Lányokkal! Gyönyörű idő van.

A Lányok ismét megértőek voltak, meglepően önállóan játszottak - három éves létükre. Én csak annyira voltam képes, hogy egy nagy lepelbe burkolózva nézzem őket az árnyékból. Ötpercenként kitaláltak valami nagyon fontosat, hogy egy kicsit még együtt lehessünk. Édesek voltak. 

Addig bírtam ülve nézni a játékukat, amíg el nem kezdtek egymás után kimászni és beugrálni a medence széléről az egyik cukorfalat kis barátnőjükkel. Ekkor már muszáj volt közéjük ülnöm - nagyon élvezték, imádták a pancsolást. 

Estefelé otthon egyszer csak beütött a baj. Nem bírtam felállni. Így, egyszerűen. Nem akartam elhinni, hogy görcsölök is, meg éhes is maradok - de az tuti, hogy ma nem tudok magamnak vacsorát csinálni. Még jó, hogy épp láthatás van, és egyedül vergődhetek.

De a helyzet hamarosan már nem volt olyan vicces... Lassan már sem ülni, sem állni, pláne meg lépni nem esett jól. Gondoltam, hogy talán be kellene menni a kórházba - ez mégiscsak egy terhesség és nincs olyan emlékem, hogy a Lányokkal ilyet éreztem volna. A szülésen kívül persze, ettől paráztam be.

De kit hívjak? Emberem sehol, és igazából nem is telefonálja rongyosra a fülemet az aggodalomtól. Ha Anyáékat felhívom, abból pánik lesz. Felhívtam a barátnőmet, persze elutazott. Együtt sírtunk, még jobban megijedtem. Okés, bemegyek a kórházba - egyedül.

Egyszer csak Emberem előkerült. Minden cuki, jó napja volt, jól sikerült. De sajna elég hamar leöntöttem azzal, hogy semmi zuhanyzás meg vacsi, hiába a késő este, baj van. Öt perc múlva itt volt értem. Elbillegtünk a szülőszobáig, hogy az ügyeletes orvos megvizsgáljon.

Akkor nyugodtam meg, mikor kiderült, hogy nem nyílt meg a méhszáj. Ekkor viszont már ülni sem tudtam. Kaptam egy kis letolást, hogy miért nem szedem rendesen a magnéziumot, és persze látszik, hogy aznap kapott le a nap is, szóval vigyázzak már magamra. Végül a folyosón a doki utánam szólt, hogy most igyak valami nem színezett, égetett szeszt, jót fog tenni. Így billegtünk hazafelé. 

Hazaértünk, addigra a barátnőmet is visszahívtam, hogy nyugodjon meg, nem szülök 26 hetes babát. Tényleg megijedtünk, na.
Letelepedtem a kanapéra, Ember le sem vetette a cipőjét, de azért bejött még betakargatni. "Jól van, Kicsim, pihenj!" ... "Ugye nem baj, ha hazamegyek, nagyon szeretnék már lezuhanyozni, reggel hat óta tolom...".
Mit mondhattam volna? Persze, menj csak! Hajnal kettőig nem bírtam megfordulni, úgy fájt a pocak. 

De megvagyok, köszi! Megoldom! :)

12 hét van szülésig.
Ez nem túl sok.

"Anya lakásába" végre került egy tartalék babaágy, feltűnően egy sarokba rendezve egy csomó gyerekholmival, amik még zsákban állnak. Azért nem toltuk össze egyből az ágyainkat Bébivel, inkább kelljen egy lépés, hogy magamhoz térhessek, mikor éjjel felsír. Egyértelmű volt, hogy a rózsaszín szoba nem az ő színe lesz, így pedig nem maradt más, csak az én szobám.

Anya nagy szekrényének egyik fele a válással kiürült, így áll egy ideje. Ugyan még hátravan egy festés, egy pelenkázó komód beszerzése, ágyneműmosás, szekrény berendezése, polcok felszerelése és babapancsok beszerzése. De legalább valami elindult. Egyedül lassan megy.

Mindeközben ugyanis "Apánál" dúl a pánik... 
Semmi baj, megoldom - ügyes vagyok, tudod! 

28 hetes terhesen egyedül a két gyermekemmel, kifulladtam... 

Ülök a kanapén, a lányok közben az összes fellelhető ágyneműt egymásra halmozzák épp. Örülnek, hogy végre nincs kontroll, szabad a ház és Anya nem haragszik semmiért.
Örülök, hogy belenőttünk abba a korba, amikor már végre eljátszanak együtt és gyakorlatilag nem kellek hozzá. Eldöntöttem, hogy csak akkor kelek fel most, ha valakinek orrot vagy popsit kell törölni. Pocak már óriási, most egy hét alatt híztam egy kilót. Mindenem fáj, pedig az iker terhességet anno úgy hordtam ki, hogy meg sem kottyant ehhez képest.
A Lányok türelmesek és édesek, hogy míg fekszem, minden feltétlen sürgős alkalommal (húsz percenként zsebkendőért vagy vécépapírért gurulok) megkérdezik, hogy fáj-e még a pocim és hogy fáradt vagyok-e még. Persze, hogy nem vagyok fáradt. :)

Csak végignézek rajtuk és mosolygok, milyen gyönyörűek, okosak, önállóak. Mit bánom én, hogy feje tetején a lakás! Végül is én akartam válni, megoldom...